nagy fakopáncs

Hazai elterjedés
Igazi generalista, nagyjából minden fás társulásban előfordul a fenyvesektől kezdve a bükkös, a különféle tölgyes társulásokon át az ártéri ligeterdőkig. Sikeresen alkalmaz­kodott az ember által befolyásolt és lakott élőhelyekhez. Városokban, parkokban, gyümölcsösökben is gyakori, de nagy számban fordul elő gazdasági erdőkben vagy ültet­vényszerű állományokban is. Állományának stabilitása (sőt növekedése) is azt mutatja, hogy jól alkalmazkodott az élőhelyek változásaihoz. Odúlakó madár, odúját előszeretettel készíti inkább élő fába, ám főként ízeltlábúakból álló táplálékának biztosításához elengedhetetlen a megfelelő mennyiségű és minőségű holt faanyag és idős fa megléte a területen, így ezek az előfordulását limitáló tényezők. Magyarországon a legnagyobb denzitást idős lombos erdőkben éri el. Sokszor együttesen fordulhat elő más harkályfajokkal, éppen nagyfokú alkalmazkodóképessé­ge miatt, mivel betölti a kihasználatlan élőhelyi lehetőségeket. Legnagyobb, stabil állományai a középhegységek erdeiben találhatók, továbbá a D­él- és Nyugat-­Dunántúlon, a Kiskunság erdős területein és a Nyírségben. Az előfordulási modellek a legerősebb pozitív összefüggést a fás élőhelyekkel mutatták 200–400 m tengerszint feletti magasságon. A legerősebb negatív összefüggést a fátlan élőhelyek mutatták (szikes gyepek, agrárterületek). A legnagyobb állománysűrűséget a többletvízhatástól független erdőkben éri el, az idegenhonosokkal fertőzött állományokat is beleértve. Erős negatív összefüggést a szántóföldek előfordulásával, valamint a lágyszárúak dominálta vizes élőhelyekkel mutat.

Időbeli előfordulás
Egész évben megfigyelhető. A párba állás már a téli, kora tavaszi időszakban megkezdődhet, amely fokozottabb aktivitással, gyakori dobolással jár együtt. Ilyenkor a megfelelő élőhelyeken az észlelési gyakoriság megnő. Az odúkészítés március, míg a tojásrakás április környé­kére tehető. A fiatalok május végére, június elejére re­pülnek ki, de még kora őszig a szülőodújuk környékén maradhatnak. A következő időszakban zajlik le a fiatalok diszperziós mozgása, téli revírt foglalnak maguknak. Ősszel és télen valamivel magasabb gyakorisággal észlel­hető a faj, mint a költési időszakban.

A hazai fészkelőállomány nagysága
A leggyakoribb és legnagyobb állományú harkályfaj. Állományát az 1990-­es években 100–150 ezer, 1999–2002 között 250–350 ezer, 2014–2018 között a relatív állománysűrűség modell alapján 304–324 ezer párra becsülték.

Speciális rész
Az erdőben a nagy fakopáncs jelenlétére olyan nyomok is utalhatnak, mint a csonthéjas termések és tobozok felnyitására használt „üllők”, például olyan tuskók vagy ágcsonkok, amelyeknek repedésébe szorítva tudja szétverni a harkály a diót vagy a fenyőtobozt. A fészkelési időszakban más madárfajok fészekaljait is kifoszthatja, különösen mesterséges fészekodúkból.

Természetvédelem
Mivel nagyon alkalmazkodóképes, jelentős, állomány­ szinten ható veszélyeztető tényezői nem ismertek. A nagy fakopáncsnak is fontos az idős faállományok arányának fenntartása, az őshonos fafajok dominanciája és különösen az alföldi területeken az élőhelyfoltok táji szintű térszerkezetének megmaradása. A nagy fakopáncs a leggyakoribb harkályfajunk, állománynagysága felülmúlja az összes többi hazai harkályét együttvéve, ezért a fajnak kiemelkedő jelentősége van a kisebb méretű odúlakó madár­, emlős­ és egyéb fajok számára. Sze­repet játszik a faanyagot fogyasztó rovarfajok szabályozásában is. Esernyőfaj szerepet tölt be, védelme egy teljes ökoszisztémát véd, illetve a nagy fakopáncs is csak azon keresztül védhető meg. A nagy fakopáncs továbbá fontos szerepet tölthet be a szemléletformálásban, a harkályok népszerűsítésében, mivel rendszeresen megjelenik a téli madáretetőkön.

Forrás: Gorman G., Komlós M., Ónodi G. & Schmidt A. 2022. Nagy fakopáncs. – In: Szép T., Csörgő T., Halmos G., Lovászi P., Nagy K. & Schmidt A. (szerk.) Magyarország madáratlasza. 2., javított és kiegészített kiadás. – Agrárminisztérium, Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, Budapest, pp. 425–427.